logo

“Budapest a benne megbújó történetekkel lesz otthon” – szerelmeslevél Budapestnek


Budapest a benne megbújó történetekkel lesz otthon. Castro, Kultiplex, A38, Gödör, Sziget, Mechwart liget, Millenáris Park, Átrium mozi, Thália Régi Stúdió, Sark kert – egy szubjektív önéletrajz fontos helyszínei. És mi van ebből meg ma? A város, ami épül, a város, amit folyton bontanak. Ahol az emlékek később nincsenek meg a falak közt, mert a falak sem állnak már. Emberek vannak, akiket a városnak köszönhetünk.

“Mint telihold az éjszakával, együtt nőttünk fel a fákkal”. Az idő itt átjárható. Emlékek vannak és a pillanat dönti el, a körúton sétálva melyikük illata csap meg. Vajon a Blaha Lujza tér felé sétálva József Attila jut eszünkbe, akiről egy tanárunk mesélte, az élettársa öngyilkossága után a New York kávéházba futott be, hogy elmesélje azt vagy az a pillanat, mikor elveszett költő cimboránk szembe jött velünk a lépcsőn és a már rég nem létező Sixtusban szavak nélkül elhitte és megértette, amit nem tudtunk addig elmesélni?

Egyszer egy barátomnak magyaráztam, miért idegen nekem London. Hogy hiányzik nekem az, hogy nem tudom, mitől Covent Garden a híres negyed, miről nevezték el a Trafalgar teret. Nem tudom belakni. “Te mindig egy városban éltél, ahol születtél, ugye?” – kérdezte Budapesten, egy nyolcadik kerületi sztárkocsmában mosonmagyaróvári cimborám. “Nekem nincsenek itt Pesten emlékeim. Nekem ez is olyan, mint neked London. Nincsen itt múltam, nincsenek emlékeim.”

Mit örökítünk át azoknak, akik itt maradnak utánunk? Hogyan adjuk át a várost egy külföldi barátnak és ha egyszer mégis lenne, a saját gyerekünknek hogyan meséljük a történelmet? Van-e szubjektív várostörténetünk? Elvisszük az Ifiparkba, hogy látod, látod, itt volt sokat nagyapád, végigtekerünk a rakparton és elmeséljük, itt futottunk össze a fiúval és ő hirtelen velünk tartott egy addig nem is tudott koncertre?

Budapest – egy kulturális kódrendszer – itt tudom, a Lánchíd alatti alagútban csengetni kell a biciklivel. Tudom, mi a különbség a Vásárcsarnok és a Rákóczi téri csarnok közt, miért vannak golyónyomok a Ferenc körúthoz közel eső házak lépcsőházaiban.

Budapest – az életem díszlete. Sehol máshol nem történhetett volna meg velem ez az élet, máshol nem ez az életem lett volna. Amit, fájjon néha pokolian, mégsem cserélnék el, mert az enyém.

Budapest – a hely, ahol ahogy Radnóti, “itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,”.

Itt, tudom, nem lehetek annyira magányos, hogy ne kapjak egy tál húslevest, hogy a buszon vagy a metrón hetente összefutok valakivel, akinek a kereszt- és családnevét is tudom, havonta valaki olyannal, aki nekem örök. Tudom, hogy hol áll meg az éjszakai, és sosem leszek képes már besétálni az Ellátóba vagy a Tűzraktérbe úgy, hogy ne jussanak eszembe az utolsó emlékeim. Tudom, hogy a bolt polcán hol áll a kechup, a müzli és a sampon.

Otthon vagyok. És ez épp olyan jó, mint esténként hazaérkezni ahhoz, akit szeretünk.

Budapest – belém nőtt és én belé. Mindenem itt van, mindenkim itt van, ami az utolsó percben eszembe jut majd.

(M. F.)

szeretlekbudapest_small.jpg

 

 

Bejegyzés adatai

Időpont: August 19, 2012

Szerző:

Komment: 0

Cimkefelhő

, ,